A csend a költő számára jelenthet veszélyt s jelentheti magát a megtermékenyülést, a benső összeszedettséget, az alkotást megelőző állapotot, amelyet a kimondás, majd az újabb csend követ. Labancz Gyula is ilyen költő: annak, amiről hallgat legalább akkora súlya van, mint amit kimond. Csendje teremtő nyugalom, egyszersmind a vers elemi alkotórésze, nemcsak a műhelyben érvényesül a hallgatás, hanem a szövegben is. Ez a szöveg valójában a szó és a csend között jön létre, abban a keskeny és bizonytalan sávban, amely a kimondást elválasztja az elhallgatástól. Minden szónak, minden állítmánynak és jelzőnek határozott nyomatéka és megszabott helye van, ezért verseiben áttetszőek ezek a versek, nemegyszer könnyedek, mintha nehézkedés nélküli fogalmak lebegnének alá valahonnan az „ideák világából”
. Ő maga a fényre és a súlytalan porra hivatkozik, midőn költészetének jellemzésére keres metaforákat: „fényre épülő porpiramis versekről”
beszél (Preludium). Ezt a szüntelen lebegést, a csenddel érintkező szavak, mondattöredékek súlytalan játékát mutatták korábbi kötetei, az 1975-ben, a párizsi Magyar Műhely kiadásában megjelent idő: személyi csönddel, majd az 1978-ban közreadott Szüntelen képmás, és ezt mutatja a legújabb, Lélegzettől lélegzetig című verseskötete.
A szavaknak ilyen nagy súlyt adó költészet eredendő módon összefogott, szinte aforisztikus, s néhány végsőkig tömörített kijelentésben, pontosan megszerkesztett szóképben sűríti a költői mondanivalót. Valóban, Labancz versei alig néhány sorból állnak, Pilinszky óta alighanem ő a legszűkszavúbb költőnk, ritkán szól, s akkor is többnyire beéri egyetlen versmondattal, egyetlen költői aforizmával. „Azt mondom szeretlek / s ez nem kevesebb / mint a lélek / anyagszerinti honfoglalása”
– olvasom egyik aforiszikus négysorosát (Azt mondom...) Az aforizma hagyományosan tömör és csattanós gondolatot jelent, a szó görög eredetijének értelme: „körülhatárolás”
, „meghatározás”
, ahogy a Világirodalmi Lexikon mondja: „rendkívül tömören és élesen megfogalmazott általános értékű állítás, gondolatalakzat”
. Mindez szigorúan és következetesen működő logikát kíván, a klasszikus aforizmának a következetesség és a logikai tisztaság eredményének kell lennie. Nos, Labancz Gyula aforisztikus négy- vagy hatsoros versei éppen abban különböznek a klasszikus költői aforizmáktól, illetve maximáktól, hogy szerkezetük csak ritkán alkalmazkodik ennek a gondolati-logikai következetességnek a követelményéhez. Mondok egy példát: „A halál szemét bekötötted / átugorja árnyékát a folyó / csak hogy mögéd kerüljön / és csillagra váltja meséit a város”
(Bújócska). Ebben a négysorosban – s hasonló példákat még idézhetnék – nem a logikai következetesség rendezi a szöveget, hanem a költői sejtelem, az érzés, az ösztönös rátalálás, mintha egy minden logikát nélkülöző szürreális álomvilág tapasztalatait szűrné le a vers. Valóban, Labancz kijelentései mögött a sejtelmek, az álmok, a mitikus felismerések nem-logikus rendező elve működik: a szó és a csend keskeny határsávján „valóságfeletti aforizmák”
jönnek létre, ezek az aforizmák nem a gondolkodástól, hanem a sejtelemtől, nem a következtetéstől, hanem a felismeréstől kapják költői és nyelvi tömörségüket.
A sejtelem és a felismerés az alkotó személyiség létének törvényeit, titkait ostromolja. Labancz nézete szerint a versnek az ember „végső kérdéseire”
kell válaszolnia, s minthogy ezek a válaszok maguk is csak újabb kérdéseket vetnek fel, a költészet feladata a kérdezés. Ő maga a létezést szeretné megérteni, s minthogy a lét magyarázatát az ember megértésével kell kezdenie, az ember titkaira kérdez. Azokra a nehezen kifejezhető érzésekre és sejtelmekre, amelyeknek költői vizsgálata, megfogalmazása mindenképpen közelebb vihet az ember megértéséhez. „Valóságfeletti aforizmái”
ilyen módon szüntelenül az ember titkos mélyvilágát, a személyiség végső magját vagy éppen két emberi személyiség kapcsolatának lehetőségét kutatják. Az előbbivel vet számot Kinek képlete vagy Személy, az utóbbival Megváltozás az... című verseiben. Az önvizsgálat során a személyiség transzcendentális háttere és értelmezhetősége foglalkoztatja, mint írja: „Asztalhoz ülök, s mire fölállok, / Árnyékom épp körbejárt. / Megtörténtem, végül / a pont is én vagyok”
(Isten leltári tárgya). A személyiséget mégsem tudja pusztán önmagában tekinteni, valamiféle titkos emberi közösségben reménykedik, amelynek sejtelmét ugyanúgy beleszövi verseibe, mit a személyiség transzcendenciájának gondolatát: „Mindenkivé kellene lennem / hogy csak magam lehessek – / árnyék a lélek önrablása / felöltöztet meztelenségem”
(Lélek önrablása). A modern költészetben az emberi személyiség többnyire tragikus módon izolált világot jelent, elveszett szigetet a mindenség közönyös tengerében: Labancz Gyula versei azokat a nem látható, mégis erős kötelékeket keresik, amelyek ezt az izolált magányt összekötik vagy összeköthetik a nagy egésszel s mások magányos szigeteivel. „Valóságfeletti aforizmáinak”
ez a küzdelmes kutatás ad igazán morális erőt, humánus távlatot.